Egy-Másra-Hangoló 9. rész - A HangAdásról...

Írásom apropója a napokban felbukkant csodamódszer, amellyel egy pillanat alatt el tudjuk hallgattatni síró gyermekünket... Jóhiszeműen kattintottam a linkre, hiszen minden nap tanul az ember, de legalábbis tapasztal. A kecsegtető főcím után, reflex-szerűen szorult össze a gyomrom, öklöm a következőket olvasva: "kevesebbet kell majd a világ legidegesítőbb zaját hallgatnia minden embernek ezen a földön"...

Nem is tudom hol kezdjem. A sírás, mint érzelmi megynilvánulás negatív előjellel jelenik meg mindenki tudatában, tudatalattinkban pedig felkapcsolódik a piros vészjelzés, és leállíthatatlan szirénázásba kezd. Ha valaki sír, arra gonoldunk, szomorú, elkeseredett, dühös, kimerült, mindenképp fájdalom vagy veszteség érte. Ha egy baba sír, azt gondoljuk éhes, szomjas, tisztába kell tenni, fáradt, fáj valamije, vagy esetleg nem kap elég figyelmet. De úgy gondolom, hogy akiben egy síró gyermek képe, nem a gondoskodást és problémamegoldás lehetőségeit idézi meg, hanem, - ezt a végtelenül önző és hallatlanul embertelen reakciót, - hogy csupán praktikus okoból és kényelemből kell elhallgattatni azt a gyermeket, talán nem kéne billentyűzetet ragadva tanácsokat osztogatnia szülőknek.

Hangsúlyozom, nem a módszert bírálom, hanem a körítést.

Az élet maga a hangadás. Minden ember tudja, hogy a születés pillanatában a babák többsége - néhány kivételtől eltekinte - felsír. Életjelet ad. Az első lélegzet, a világba érkezés hangja ez. A gyermek felsírása, örömkönnyeket csal az édesanya szemébe, leírhatatlan érzés, kitörölhetetlen emlék.

A babák rendkívül fejlett metakommunikatív érzékekkel jönnek a világra, de verbális -számunkra egzakt - jelrendszer híján, hangjukat még tudattalanul használva jelzik szüleik számára fizikai és pszichés szükségletüket. Aki hangot ad, élet(jel)et ad. Aki nem vevő erre, vegye körül magát tárgyakkal, gépekkel, amiket szabadon kapcsolgathat. De a gyermek, élő, érző, feltétel nélkül szerető lény, aki sokkal több önzetlenséget, melegséget, gyengédséget hordoz magában, mint egy tucat felnőtt.

Persze, anyaként tudom, hogy van az a fáradtsági szint, kimerültségi faktor, kilátástalannak tűnő állapot, amikor úgy érzed, kész nincs tovább, nem bírod... De nincs az az anya, aki ne keresné az okoktat és ne próbálna meg mindent, saját kényelmét háttérbe szorítva, hogy jobb legyen annak a kicsinek.

Kedves Karaj Kisasszony, kívánom Neked, hogy megtapasztalhasd, milyen felemelő élmény egy síró gyermeknek, elfelejtve a prakticitást és a kikapcsológombokat, nyugalmat, biztonságot, szeretetet adni. Venni az adást!

(Az eredeti cikket, videót itt találjátok: http://mivoltma.444.hu/2015/12/02/egy-gyerekorvos-felfedezte-a-modszert-amitol-minden-csecsemo-azonnal-abbahagyja-a-sirast)